Ódivatú óda

Hegyközben hömpölyög a vad város.
Munkás magyarok, tiptop tótok, sürgő svábok,

cipekedő cigányok bányász-barakkja.

Lankában lüktető szalag a sztráda,

kettévágja a képet, ahogy ma

Pestre pöfékelnek a napszámos népek.

Elhúzodott az erdő, visszabújt a völgybe

a rejtőzködő rengeteg.

Fáradt fák, posványos patakok, szénsínek szélén

miről mesélnek a tatai tündérek,

sárberki sellők, gallai gnómok, bánhidai banyák?

Tengernyi tégla, háztető és hungarocell,

urbánus utcák, tűnődő templomok, ásító áruházak:

modern metropolisz.

Rohannak, remegnek, kajtatnak, keresnek

több tízezren: álmos arcok, boldog bürokraták,

duhaj dílerek, gyorsulási győztesek, rendes rendőrök,

izgága iskolások, ügyes ügynökök, vezeklő vének.

Füst fonja, köd köhögteti, zúgás zavarja,
hőhullám hevíti – miközben mégis,

messze magasan az óvárosi oltárról

Krisztus két szép szeme öleli őket.

Általéri.

Elégia

születni kell,
de minek tovább?
egynek putri, másnak brokát,
különbség nincs.

ha majd a nukleáris tél után
kihantolják a csontokat,
halott lesz mindkettő,
és a sír sem lesz releváns.

Relief

a pile of charcoal-cobblestones
is piling up on me
the pressure is building
hurting my heart
burdening my back
sickening my stomach
I want to ignite it
turn it into flames
smoke and ashes
let it blow away
into a hurricane

Breaking the cycle

self-defense

self-distraction                    self-distraction

self-destruction                              self-destruction

self-detection                              self-detection

self-distraction                    self-distraction

self-defense

ἀγαπάω

Love is more than the looks and a name,

Love is more than the blood in your vein.

Különbség

A semmivé lett nyelv a holt nyelv.

A semmiből jött nyelv a koholt nyelv.

Harmóniák II

csöndes estére

rontva zápor ropogtat

tetőcserepeket

eltünedeznek

lassan kotródva a

télkövületek

elkésett esőben

áznak a száraz póznák

nedvre elevenednek

Evolúció

Millióan
kis szörnyeket
nevelnek.

Megnőve a kis szörnyek
fölzabálják az
emberiséget.

Szindróma

Belülről nézem a szemhéjam,
ilyenkor látlak csak:
ellibben egy fürt,
villan egy arcél.

Nem hibáztatom magam,
nem tehettem róla,
hogy egyedül lettem,
de mindig fáj.

Határmezsgyéken
folyton eszembe jut
tűnékenységed,
hangtalan szavad: „itt vagyok”.

Mert benne élsz te minden
elcsúszott mérföldkőben,
botlásomban, zuhanásomban,
velem sírsz, támogatsz.

Nem uralkodsz fölöttem,
csak sejteted magad,
a vágyaid, létjogosultságod,
egy eltűnt valóságot.