Ősközösség

mi bennünk a közös
a nyelv a szív a vér
a lélek?

hol váltunk el egymástól

levél az ágtól

ég a tájtól?

mikor találkozunk

össze újra csillag-

ködbe bújva?

Őshazafelé

Csillagok, csillagok,
szépen ragyogjatok,
vándorló szívünknek

utat mutassatok!

Csillagok, csillagok

mutassatok utat,

hadd láthassuk meg

a régi tájainkat!

Hogy csillagutakon

hazavezessetek,

elhagyott földünkre

hazatérítsetek.

Elhagyott földünkre

az égen keresztül is,

messzi őshazánkba,

világ végére is.

Kétarcú

meg nem értett művésznek
lenni jobb, mint rossz
tudósnak. ha egyik sem
működhet, mi is legyek
ezek helyett?

Ki vagy bennem?

Hol vagy bennem

és hol kezdődök én?

Meddig tart a Te

és meddig jutok én?

Ki vagy bennem

és ki is vagyok én?

Mikor vagy itt, 

és mikor tűntél el?

Mennyi idő még,

hogy utolérjelek?

Mennyire hatod át

még az életemet?

Ódivatú óda

Hegyközben hömpölyög a vad város.
Munkás magyarok, tiptop tótok, sürgő svábok,

cipekedő cigányok bányász-barakkja.

Lankában lüktető szalag a sztráda,

kettévágja a képet, ahogy ma

Pestre pöfékelnek a napszámos népek.

Elhúzodott az erdő, visszabújt a völgybe

a rejtőzködő rengeteg.

Fáradt fák, posványos patakok, szénsínek szélén

miről mesélnek a tatai tündérek,

sárberki sellők, gallai gnómok, bánhidai banyák?

Tengernyi tégla, háztető és hungarocell,

urbánus utcák, tűnődő templomok, ásító áruházak:

modern metropolisz.

Rohannak, remegnek, kajtatnak, keresnek

több tízezren: álmos arcok, boldog bürokraták,

duhaj dílerek, gyorsulási győztesek, rendes rendőrök,

izgága iskolások, ügyes ügynökök, vezeklő vének.

Füst fonja, köd köhögteti, zúgás zavarja,
hőhullám hevíti – miközben mégis,

messze magasan az óvárosi oltárról

Krisztus két szép szeme öleli őket.

Általéri.

Elégia

születni kell,
de minek tovább?
egynek putri, másnak brokát,
különbség nincs.

ha majd a nukleáris tél után
kihantolják a csontokat,
halott lesz mindkettő,
és a sír sem lesz releváns.