Nagy kékség

a nagy kékség
a világóceán
hömpölyög
tobzódó halakkal
éneklő delfinekkel
kis hajókkal
búvárharangokkal
hiába úsznak
cápák között
hálók között
árral szemben
áramlattal
az összes halnak
kopoltyú helyett
tüdeje van
megfulladunk

A millenáris ember dala

csak egy kis szerelem lenne
de menne-e
úgy a meló, ha van?
megszoktam
a meló sem megy
mindegy
csak az evés vagy diéták
és a filmipar
érzelmi vihar
sincs, se más
csak a kattintás
köt le, meg a billentyűzet
holnap az egészet
unom már,
ha nem vár
új input, inger
az élet nem is fer

Lomtalanítás

nem volt forgalom,

a furgon elment,

ennyi maradt csak a nagyimból:

a kócos kis növényei

a polcon, amit még

román lécekből

lőcsöltek a szomszéd bácsiék.

leszedtük a fonnyadt

függönyöket, pedig hányszor

húzták őket be esténként,

ha jöttek vendégek,
és énekeltek.

a tükröt eladta a húgom

az E-Bayen, amit még

emberkezek csiszoltak

harminchétben,

mikor a nagyim gyerek volt.

leszenvedtük a szekrénnyi

könyvet, a legszebbjeinket

megtartottam, egy rakatban

lejárt már az angol nyelvtan,

akkor a nagyim még

franciából fordított,

és otthon németül beszéltek.

a képek még megvannak,

és a szőnyeg is, amit

egy rokon lopott vissza

Csehszlovákiából.

nem t’om hol van a kedvenc

tálcakészletem, és hogy

ki takarított ki a

múlt pénteken,

nem kell a tapéta többé

mert kakaós volt és galambos.

fehérre festettünk be mindent,

hogy végleg
kiköltözhessünk,

mert itt nekünk már

nem maradt semmi,

egyedül a nagyink

kócos növényei.

beburkoltuk a lakást

egy rakás emlékezetbe,

csak merengeni lehet

benne, és elég lesz

az egészet föltenni

majd az e-book

olvasónkra végleg.