Ódivatú óda

Hegyközben hömpölyög a vad város.
Munkás magyarok, tiptop tótok, sürgő svábok,

cipekedő cigányok bányász-barakkja.

Lankában lüktető szalag a sztráda,

kettévágja a képet, ahogy ma

Pestre pöfékelnek a napszámos népek.

Elhúzodott az erdő, visszabújt a völgybe

a rejtőzködő rengeteg.

Fáradt fák, posványos patakok, szénsínek szélén

miről mesélnek a tatai tündérek,

sárberki sellők, gallai gnómok, bánhidai banyák?

Tengernyi tégla, háztető és hungarocell,

urbánus utcák, tűnődő templomok, ásító áruházak:

modern metropolisz.

Rohannak, remegnek, kajtatnak, keresnek

több tízezren: álmos arcok, boldog bürokraták,

duhaj dílerek, gyorsulási győztesek, rendes rendőrök,

izgága iskolások, ügyes ügynökök, vezeklő vének.

Füst fonja, köd köhögteti, zúgás zavarja,
hőhullám hevíti – miközben mégis,

messze magasan az óvárosi oltárról

Krisztus két szép szeme öleli őket.

Általéri.

Elégia

születni kell,
de minek tovább?
egynek putri, másnak brokát,
különbség nincs.

ha majd a nukleáris tél után
kihantolják a csontokat,
halott lesz mindkettő,
és a sír sem lesz releváns.