Hétköznapi látvány

fölbuggyanó kecsöp
műanyag tányérról
földre csöpög

kibomló rózsák
meszelt fal tövénél
sötétlő tócsák

leszálló napkorong
tömény felhőkön át
éjbe bolyong

fortyog ólmosan
márvány lejtőn a
lávafolyam

leömlő fémes fonal
hamvas miseruhán
halálba lovall

Don’t say we have come now to the end

kövek közt az idő
kővé vált előbújt
denevér sugarak
szemünkkel átszeltük
a vár fokát csendes
éjjeli bogarak
felmelegítettek
a szavak nem zavart
se hír se plakát sem
a szürke madarak
miközben a hold az
égre szállt és az éj
bevetette Budát

(2015)

Trí bliana ó shin

göthös munkásemberek
Dublinba mennek
szétizzadják a várost
szívják az íreket

az íreknek pénze van
a munkás szakértő alany
lakásból nem jut elég
hát isznak boldogan

nincs tél se csak az eső sok
szárazon áznak a parkok
szél szabdalja az utcát
folyton a buszra várok

az arcok eltünedeznek
összemosódik a permet
a testtel a sörrel
mindenkit angollá kevernek

Nagy kékség

a nagy kékség
a világóceán
hömpölyög
tobzódó halakkal
éneklő delfinekkel
kis hajókkal
búvárharangokkal
hiába úsznak
cápák között
hálók között
árral szemben
áramlattal
az összes halnak
kopoltyú helyett
tüdeje van
megfulladunk

A millenáris ember dala

csak egy kis szerelem lenne
de menne-e
úgy a meló, ha van?
megszoktam
a meló sem megy
mindegy
csak az evés vagy diéták
és a filmipar
érzelmi vihar
sincs, se más
csak a kattintás
köt le, meg a billentyűzet
holnap az egészet
unom már,
ha nem vár
új input, inger
az élet nem is fer

Lomtalanítás

nem volt forgalom,

a furgon elment,

ennyi maradt csak a nagyimból:

a kócos kis növényei

a polcon, amit még

román lécekből

lőcsöltek a szomszéd bácsiék.

leszedtük a fonnyadt

függönyöket, pedig hányszor

húzták őket be esténként,

ha jöttek vendégek,
és énekeltek.

a tükröt eladta a húgom

az E-Bayen, amit még

emberkezek csiszoltak

harminchétben,

mikor a nagyim gyerek volt.

leszenvedtük a szekrénnyi

könyvet, a legszebbjeinket

megtartottam, egy rakatban

lejárt már az angol nyelvtan,

akkor a nagyim még

franciából fordított,

és otthon németül beszéltek.

a képek még megvannak,

és a szőnyeg is, amit

egy rokon lopott vissza

Csehszlovákiából.

nem t’om hol van a kedvenc

tálcakészletem, és hogy

ki takarított ki a

múlt pénteken,

nem kell a tapéta többé

mert kakaós volt és galambos.

fehérre festettünk be mindent,

hogy végleg
kiköltözhessünk,

mert itt nekünk már

nem maradt semmi,

egyedül a nagyink

kócos növényei.

beburkoltuk a lakást

egy rakás emlékezetbe,

csak merengeni lehet

benne, és elég lesz

az egészet föltenni

majd az e-book

olvasónkra végleg.

korhadás

tünetmentes rákot növesztett

magán sok kikezdett erdő

stadionnyi bükk, tölgy, platán

juhar, nyír és mások

törzsükön durva betűk

színtelen őszt kavar

bennük a dudva.

ott lenn a talajon, mint

törpök a tundrai tájon

elhiszik, ők is így születtek

gyökerük nem iszik

nem is ettek soha

az erük pang, moha vagy fű

nem takarja be, nincs hang

károgás sem zavarja

a vadon ravatalozót.

a tűlevelű fenyő még szabadon

nő ott, ahol bozót volt régen

áthatolt a dús lombon a vég

gyöngéd fenyves áll a dombon csak.

(cím nélkül)

fognám a kezed

de nem látható

csendben ülök veled

agyam csavargó

füstködöt lehel

áltató altató

nem mehetek el

vár rám a palló

időm a tenger

„ez vagy: halandó

lélekben létezel

ösztönöd múlandó”

Megnyitottam a kalitkádat

Megnyitottam a kalitkádat.
Szegett szárnyú madárkádat
Kicsaltam én és
Megcsaltam magam.

Remegek a hűs esőben.
Szemedbe fúródott a szemem.
És nem ereszt el,
Mert neheztel.

Elröptettem a madarat.
A tolla itt maradt.
Véreddel írom vele
Neved a tenyerembe.

(2013)