megtört nappal
félig éj van már idebent
a szobában vajúdnak gyötrő
gondolatok a holdról űrről friss levegőről
nincs bennem erő már megnyugodni sem mert
az elpihenéshez is bátorság kell mint ahhoz hogy ne
ragadjak a hálón minden tevékenységemben mikor már inkább
a cselekvésem csak az elmúlást hozza közelebb átveszi rajtam az
uralmat a százhúsz évvel ezelőtt megélt mélabú a szót sem mondjuk ki
többé soha mert elcsépelt lett és régies de minden benne van magány vágy és
szenvedés örömhiány fásult tétlenség és a kikerülhetetlen tudat hogy a művészet
maga mélabú mely el nem hagy engem ő kíséri léptem vitázva kérdezgetve és felelve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése