Szindróma

Belülről nézem a szemhéjam,
ilyenkor látlak csak:
ellibben egy fürt,
villan egy arcél.

Nem hibáztatom magam,
nem tehettem róla,
hogy egyedül lettem,
de mindig fáj.

Határmezsgyéken
folyton eszembe jut
tűnékenységed,
hangtalan szavad: „itt vagyok”.

Mert benne élsz te minden
elcsúszott mérföldkőben,
botlásomban, zuhanásomban,
velem sírsz, támogatsz.

Nem uralkodsz fölöttem,
csak sejteted magad,
a vágyaid, létjogosultságod,
egy eltűnt valóságot.